BIFF Budapest 2024 | Surprise Screening

On Tündi’s suggestion, I bought a movie ticket for the first time in my life for a film I knew nothing about, just that it was recommended by Swedish director Ruben Östlund. At the beginning of the screening, Östlund revealed that the film was Roy Andersson’s last film, “About endlessness” It was a defining cinematic experience, but perhaps not something one reflects on for days or longer; rather, it presents its entirety during the screening, allowing one to enter its world, which I did not leave for a moment during that roughly hour-long duration. A cinema in the best sense of the word, a film-like contemporary creation with timeless professional solutions.

It was exciting to attend the post-screening discussion with Gergely Pálos, the film’s Hungarian cinematographer, about the sketch-like screenplay, open casting, and the director’s own studio where most of the sets were built and the shooting took place. What I took away from the film was the last scene.

A vast, desolate space is crossed by a narrow road under gloomy, gray skies. A driver attempts to restart a parked car again and again, unsuccessfully. Reluctantly, he gets out of the car, opens the hood, but perhaps he only does this because it’s what one should do in this situation; every movement radiates helplessness. He fiddles in the engine compartment, then looks around, and starts tinkering again. There isn’t much hope.

Tündi javaslatára életemben először vettem mozijegyet egy filmre, amiről semmit sem tudtam, csupán annyit, hogy Ruben Östlund svéd filmrendező ajánlásával vetítik. A vetítés elején Östlund egy videóüzenetben fedte fel a filmet, amely Roy Anderson utolsó műve, a Történetek a végtelenségről volt. Meghatározó filmélmény volt, de talán nem olyasmi, amit az ember napokig vagy még tovább forgat magában. Sokkal inkább olyan alkotás, ami a vetítés alatt adja meg teljes hatását; a világába von, és abban az egy órában nem is hagytam el azt egy pillanatra sem. Filmszínház a legjobb értelemben, kortárs mű, időtlen szakmai megoldásokkal.

Izgalmas volt a vetítés utáni beszélgetés Pálos Gergellyel, a film magyar operatőrével, aki mesélt a vázlatszerű forgatókönyvről, a nyitott castingról, valamint a rendező saját stúdiójáról, ahol a legtöbb jelenet díszletei készültek és a forgatás is zajlott. Az, amit magammal hoztam a filmből, az utolsó jelenet képe lett.

Egy hatalmas, kietlen tér, amelyet egy keskeny út szel át, borongós, szürke idő. Egy félreállt autót a sofőrje próbál újra és újra beindítani, mindhiába. Kelletlenül kiszáll az autóból, felnyitja a motorháztetőt, mintha csak a helyzet követelné ezt meg; mozdulataiból tanácstalanság sugárzik. Babrál a motortérben, körbenéz, aztán megint szerelget. Nincs sok remény.