The past feels blurred, muddled. Somehow, it’s even harder to recall than it used to be, even though I always thought that as I got older, the past would dominate more. Instead, it feels like nothingness is my possession now. A few years ago, we used to take time to dwell on the past — looking at old photographs, videos, or just scrolling back through the photo gallery on our phones. It didn’t feel painful to be aware of time passing. In fact, reminiscing, as a way of tending to the past, was a kind of mental and cultural urge, a pleasant way to spend time. But now I have the sense that the culture of revisiting the past is fading.

If that’s the case, then perhaps the awareness and practice of the present moment could fill that void— offering some kind of Zen revolution or mindfulness utopia. But that’s not happening either. Instead, there’s just this numbing, self-operating, two-bit instinctive existence. Of course, everything exists in the world, and I wouldn’t dare venture into any scientific field or try to explain any phenomenon. I’m merely giving voice to a personal feeling.

But damn, that’s not even what I meant to write about. Oh yes — how the past feels muddled. And yet, here I am trying to remember, because there’s something that happens to me now and then — a phenomenon, you might say.

There are very brief moments, just a few minutes at most, when I’m doing absolutely nothing and, at the same time, I’m not lost in my thoughts either. I’m entirely present, motionless, with every sense fully engaged. Most of the time, my eyes are closed, though I have the most resolute intention to open them. I’m in total focus on sounds and lights. Still no thoughts — just the ongoing scanning of sensory inputs. Every sound, light, and bodily sensation becomes the center of my attention.

And then, after some extended preparation, I start to open my eyelids — infinitely slowly, almost degree by degree. At first, there’s only light, flooding into my awareness, but no shapes from the outside world yet. Then, as my eyes open further, something begins to emerge. And here lies the essence of it: it doesn’t matter what enters my field of vision. Whatever it is, it carries the thrill of discovery, the highest sense of novelty. Anything I see in that state feels unimaginably fascinating, with only the joy of surprise in the moment. For a brief moment, anything can become a miracle.

I’ve noticed, though, that once I fully open my eyes, the magic dissipates, leaving only the familiarity of “I’ve seen this a thousand times before.”

In this series titled ”Analogies of wonder” I strive to explore this phenomenon through the intuitive creative dynamic of searching and discovering.

Összemosódott, zavaros a múlt. Valahogy még nehezebb visszaemlékeznem mint korábban, pedig mindig azt hittem, ahogy idősödöm, egyre inkább a múlt marad. Valahogy inkább a semmi a birtokom most. Néhány évvel ezelőtt szántunk időt a múltra, nézegettünk régi fényképeket, videókat vagy csak visszagörgettük a telefon fotótárát. Nem volt bántó az eltelt idő tudatában lenni, tulajdonképpen a visszaemlékezés mint a múlt gondozása egyfajta mentális és kulturális késztetésként, jóleső időtöltésként volt jelen körülöttünk. Az az érzésem, hogy fakul a múltidézés kultúrája. Viszont ha ez így van, akkor legalább a jelen pillanat tudata és gyakorlata tölthetné ki az imént ábrázol űrt, és akkor mindez jelenthetne valami zen forradalmat, mindfullness kánaánt. De ez sincs, csak valami zsibbasztó, önmagától müködő kétbites ösztönlét. Persze a világban minden van, nem mernék semmilyen tudományterületre tévedni, sem bármilyen jelenséget magyarázni, csupán személyes érzetemnek adok szót. 

De basszus, nem is erről akartam írni. Jah igen, hogy zavaros a múlt, de most mégis emlékezni próbálok, mert van egy jelenség, ami időröl időre mondjuk úgy, hogy megtörténik velem. Vannak nagyon rövid időszakok, percek csupán, amikor épp tulajdonképpan nem csinálok semmit és épp nem vagyok elveszve a gondolataimban sem, minden érzékszervemmel jelen vagyok, mozdulatlanul. Az esetek többségében csukva van a szemem, de a leghatározottabb szándékom, hogy kinyissam. A hangok és fények totális fókuszában vagyok. Még mindig nincs gondolat csak a különböző érzékelő szenzorok folyamatos letapogatása, minden hang, fényhatás, testi érzés van figyelmem középpontjában. Majd hosszas rákészülés után, végtelenül lassan, szinte fokról-fokra elkezdem nyitni a szemhéjam. Először szinte csak a fény, ami feltűnik, szinte beömlik a tudatomba, de még nem rajzolódik semmi a külvilágból. Aztán, ahogy tovább nyílik a szem, kirajzolódik valami. És ezen a ponton van a lényeg: mindegy, hogy mi van épp a látómezőben, az a valami a felfedezés izgalmát, az újdonságérzet maximumát adja. Bármi, amit ebben az állapotban meglátok, elképzelhetetlül izgalmas jelenségnek hat, csak és kizárólag a meglepetés öröme van jelen. Bármiből csoda lesz egy pillanatra. Azt vettem észre, hogy ha teljesen kinyitom a szemem, a varázslat szertefoszlik és marad a “már láttam ezerszer” megszokottsága. A “Csoda analógiái” című sorozatban ezt a jelenséget igyekszem kibontani a keresés-rátalálás intuitív alkotói dinamikájával. 

On Tündi’s suggestion, I bought a movie ticket for the first time in my life for a film I knew nothing about, just that it was recommended by Swedish director Ruben Östlund. At the beginning of the screening, Östlund revealed that the film was Roy Andersson’s last film, “About endlessness” It was a defining cinematic experience, but perhaps not something one reflects on for days or longer; rather, it presents its entirety during the screening, allowing one to enter its world, which I did not leave for a moment during that roughly hour-long duration. A cinema in the best sense of the word, a film-like contemporary creation with timeless professional solutions.

It was exciting to attend the post-screening discussion with Gergely Pálos, the film’s Hungarian cinematographer, about the sketch-like screenplay, open casting, and the director’s own studio where most of the sets were built and the shooting took place. What I took away from the film was the last scene.

A vast, desolate space is crossed by a narrow road under gloomy, gray skies. A driver attempts to restart a parked car again and again, unsuccessfully. Reluctantly, he gets out of the car, opens the hood, but perhaps he only does this because it’s what one should do in this situation; every movement radiates helplessness. He fiddles in the engine compartment, then looks around, and starts tinkering again. There isn’t much hope.

Tündi javaslatára életemben először vettem mozijegyet egy filmre, amiről semmit sem tudtam, csupán annyit, hogy Ruben Östlund svéd filmrendező ajánlásával vetítik. A vetítés elején Östlund egy videóüzenetben fedte fel a filmet, amely Roy Anderson utolsó műve, a Történetek a végtelenségről volt. Meghatározó filmélmény volt, de talán nem olyasmi, amit az ember napokig vagy még tovább forgat magában. Sokkal inkább olyan alkotás, ami a vetítés alatt adja meg teljes hatását; a világába von, és abban az egy órában nem is hagytam el azt egy pillanatra sem. Filmszínház a legjobb értelemben, kortárs mű, időtlen szakmai megoldásokkal.

Izgalmas volt a vetítés utáni beszélgetés Pálos Gergellyel, a film magyar operatőrével, aki mesélt a vázlatszerű forgatókönyvről, a nyitott castingról, valamint a rendező saját stúdiójáról, ahol a legtöbb jelenet díszletei készültek és a forgatás is zajlott. Az, amit magammal hoztam a filmből, az utolsó jelenet képe lett.

Egy hatalmas, kietlen tér, amelyet egy keskeny út szel át, borongós, szürke idő. Egy félreállt autót a sofőrje próbál újra és újra beindítani, mindhiába. Kelletlenül kiszáll az autóból, felnyitja a motorháztetőt, mintha csak a helyzet követelné ezt meg; mozdulataiból tanácstalanság sugárzik. Babrál a motortérben, körbenéz, aztán megint szerelget. Nincs sok remény.

I recently published the latest issue of the magazine Metszet in which, for a change, I also published an article about the building in addition to the photos.

Here is a short extract:

“When I first saw the student home in Pápa, what came to my mind, as other writings have said, was how well it fits into the late Baroque built environment as a contemporary building, how there is no sign of competition or ostentation. And my second thought is how, despite all this, how different it is from the basic assumptions of the contemporary spirit. Of course, today’s approach cannot and should not be taken to account in the architecture of the past, but as a layman it was striking to me how different, simply put, how welcoming and open the latest addition to a complex of institutions with a long history is. To put it mildly, when I think of the institution as a concept in general, these are not the adjectives that come to mind.”

Nemrég jött ki a metszet magazin legújabb száma melyben a a változatosság kedvéért a fotókon túl egy cikket is publikáltam az épületről.

Íme egy rövid részlet:

“Amikor először megláttam a pápai diák otthont, az jutott eszembe, amit más írások is megfogalmaznak, hogy kortárs épületként mennyire jól illeszkedik a későbarokk stílusú épített környezetbe, mennyire nincs nyoma a versengésnek, feltűnés szándékának. A második gondolatom pedig, hogy mindezek ellenére, a mai korszellem alapvetései mellett is mennyire mást állít. Természetesen a mai szemléletet nem lehet és nem is szabad a régi korok építészetén számonkérni, csupán laikusként szembeötlő volt számomra, hogy a nagy múltú intézmény komplexum legújabb tagja mennyire mást, egyszerűen fogalmazva barátságosságot, nyitottságot sugároz. Finoman szólva, amikor úgy általában az intézményre mint fogalomra gondolok, nem ezek a jelzők jutnak eszembe.”