On Tündi’s suggestion, I bought a movie ticket for the first time in my life for a film I knew nothing about, just that it was recommended by Swedish director Ruben Östlund. At the beginning of the screening, Östlund revealed that the film was Roy Andersson’s last film, “About endlessness” It was a defining cinematic experience, but perhaps not something one reflects on for days or longer; rather, it presents its entirety during the screening, allowing one to enter its world, which I did not leave for a moment during that roughly hour-long duration. A cinema in the best sense of the word, a film-like contemporary creation with timeless professional solutions.

It was exciting to attend the post-screening discussion with Gergely Pálos, the film’s Hungarian cinematographer, about the sketch-like screenplay, open casting, and the director’s own studio where most of the sets were built and the shooting took place. What I took away from the film was the last scene.

A vast, desolate space is crossed by a narrow road under gloomy, gray skies. A driver attempts to restart a parked car again and again, unsuccessfully. Reluctantly, he gets out of the car, opens the hood, but perhaps he only does this because it’s what one should do in this situation; every movement radiates helplessness. He fiddles in the engine compartment, then looks around, and starts tinkering again. There isn’t much hope.

Tündi javaslatára életemben először vettem mozijegyet egy filmre, amiről semmit sem tudtam, csupán annyit, hogy Ruben Östlund svéd filmrendező ajánlásával vetítik. A vetítés elején Östlund egy videóüzenetben fedte fel a filmet, amely Roy Anderson utolsó műve, a Történetek a végtelenségről volt. Meghatározó filmélmény volt, de talán nem olyasmi, amit az ember napokig vagy még tovább forgat magában. Sokkal inkább olyan alkotás, ami a vetítés alatt adja meg teljes hatását; a világába von, és abban az egy órában nem is hagytam el azt egy pillanatra sem. Filmszínház a legjobb értelemben, kortárs mű, időtlen szakmai megoldásokkal.

Izgalmas volt a vetítés utáni beszélgetés Pálos Gergellyel, a film magyar operatőrével, aki mesélt a vázlatszerű forgatókönyvről, a nyitott castingról, valamint a rendező saját stúdiójáról, ahol a legtöbb jelenet díszletei készültek és a forgatás is zajlott. Az, amit magammal hoztam a filmből, az utolsó jelenet képe lett.

Egy hatalmas, kietlen tér, amelyet egy keskeny út szel át, borongós, szürke idő. Egy félreállt autót a sofőrje próbál újra és újra beindítani, mindhiába. Kelletlenül kiszáll az autóból, felnyitja a motorháztetőt, mintha csak a helyzet követelné ezt meg; mozdulataiból tanácstalanság sugárzik. Babrál a motortérben, körbenéz, aztán megint szerelget. Nincs sok remény.

I recently published the latest issue of the magazine Metszet in which, for a change, I also published an article about the building in addition to the photos.

Here is a short extract:

“When I first saw the student home in Pápa, what came to my mind, as other writings have said, was how well it fits into the late Baroque built environment as a contemporary building, how there is no sign of competition or ostentation. And my second thought is how, despite all this, how different it is from the basic assumptions of the contemporary spirit. Of course, today’s approach cannot and should not be taken to account in the architecture of the past, but as a layman it was striking to me how different, simply put, how welcoming and open the latest addition to a complex of institutions with a long history is. To put it mildly, when I think of the institution as a concept in general, these are not the adjectives that come to mind.”

Nemrég jött ki a metszet magazin legújabb száma melyben a a változatosság kedvéért a fotókon túl egy cikket is publikáltam az épületről.

Íme egy rövid részlet:

“Amikor először megláttam a pápai diák otthont, az jutott eszembe, amit más írások is megfogalmaznak, hogy kortárs épületként mennyire jól illeszkedik a későbarokk stílusú épített környezetbe, mennyire nincs nyoma a versengésnek, feltűnés szándékának. A második gondolatom pedig, hogy mindezek ellenére, a mai korszellem alapvetései mellett is mennyire mást állít. Természetesen a mai szemléletet nem lehet és nem is szabad a régi korok építészetén számonkérni, csupán laikusként szembeötlő volt számomra, hogy a nagy múltú intézmény komplexum legújabb tagja mennyire mást, egyszerűen fogalmazva barátságosságot, nyitottságot sugároz. Finoman szólva, amikor úgy általában az intézményre mint fogalomra gondolok, nem ezek a jelzők jutnak eszembe.”

Over the weekend, we watched a documentary on Mubi about William Kentridge, which he made during the pandemic. It was a fantastic experience, I recommend it to everyone, it’s called Self Portrait as a Coffee Pot. It’s fascinating to watch the almost continuous harmony between intuition and movement. An artist who lives and creates in almost every moment.

A hétvégén megnéztük a Mubin a William Kentridge-ről szóló dokumentumfilmet, amit még a pandémia alatt készített. Fantasztikus élmény volt, mindenkinek ajánlom, a címe: Önarckép mint kávéskanna. Lenyűgöző figyelni a szinte folyamatos összhangot az intuitív állapot és a mozdulat között. Egy művész, aki szinte minden pillanatban él és alkot.